Hölgyeim és Uraim!

Október 23-a, ez a jeles nap kettős nemzeti ünnep Magyarországon: az 1956-os forradalom kitörésének és az 1989-es Magyar Köztársaság kikiáltásának napja. 1956-ban, a magyar történelemben sokszor ismétlődően, egy nemzet tört lándzsát a szabadság, függetlenség eszménye mellett. Magyarország sorsa, hogy a szabadság és függetlenség kérdése nagyon gyakran vált szinonimává, gyakran kellett szabadság iránti vágyunkat más nemzetek, népek elnyomó, bekebelező, leigázó törekvésével szemben érvényesíteni.

A magyar nemzet önrendelkezési jogának érvényesítése soha nem ment ellentmondások, nehézségek nélkül. Rendkívül szemléltetően szól erről Vörösmarty:

Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszú harc alatt.

Sajnos igaza van! A magyar szabadság vérben születik. Forradalmaink és harcaink során mellette és ellene is magyar vér hull. Azonban ne feledjük, hogy történelmünkben szinte kivétel nélkül külső erők azok, melyek legyőznek bennünket. Vajon mi az a vonzerő ebben a megcsonkított országban, amely ezeréves múltunk során gyakran visszatérően és még ma is arra késztet erőket, hogy fondorlatos eszközökkel próbálják elhalványítani nemzeti tudatunkat, szabadságba vetett hitünket és önrendelkezési jogra irányuló törekvéseinket?

Szabadságharcaink bár rendre elbuknak, mégis vitathatatlanok vívmányaik. A bukások ellenére céljaik sorra megvalósulnak, a győzedelmes külső erők nem képesek a történelmi tendenciákat megfordítani. A forradalmi, gyors, azonnali változások elbuknak, ugyan nem vegytiszta módon, hosszabb időtávban, ellentmondásokkal terhesen, de hatásuk tovább él. Vörösmartyt folytatva:

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

Az emberiség, így a magyar történelem tendenciái is érdekszövevényeken keresztül, törnek utat maguknak. Egyéni érdekek rövidtávon ellentétbe kerülhetnek egy egész nemzet érdekeivel, de egy nemzet bölcsességét, túlélési ösztönét semmilyen módon, semmilyen eszközzel nem lehet legyőzni. A nemzethalál kérdése nem alternatíva. Ha ennek esélye lenne, az azt jelentené, hogy egy nemzet fiai tétlenül állnak és várják a véget. Nincs a világon egyetlen nemzet sem, amely ezt elfogadja, tudomásul veszi.

A harc ez ellen mindaddig folytatódik, míg nemzettudat létezik. Ha bármilyen módon sikerül egy nemzetet identitásának feladására kényszeríteni, kollektív bűntudatának nemzettudat felé emelkedésében meggyőzni, akkor az nem nemzet többé. A legnagyobb magyar szavaival:

„A magyar szó még nem magyar érzés, az ember, mert magyar, még nem erényes ember, és a hazafiság köntösében járó még korántsem hazafi. S hány ily külmázos dolgozik a haza meggyilkolásán…”

Az ünnep lehetőség arra, hogy átgondoljuk cselekedeteinket, teendőinket. Van miről gondolkodnunk. A közelmúltban felhalmozódott problémák miatt, a magyar történelem következő évtizede az egyenlőségről fog szólni. Korántsem abban az értelemben, amit ma az esélyegyenlőségi hatóságok képviselnek. Az egyenlőség 220 évvel ezelőtti megközelítése lesz a meghatározó. A törvények érvényesítése, a hatósági eljárások, a szociális, oktatási, egészségügyi és a társadalmi élet minden területén újra kell értelmezni az egyenlőséget.

Az esélyegyenlőség nem elfogadható, ha visszahúzó, lerontó, ellehetetlenítő megközelítésben érvényesül. Csak akkor lehet egy nemzet számára kívánatos, ha felemel, integrál, mind jogokban, mind kötelességekben egyenlő elbírálást követel meg, és felelős gondolkodásra serkenti a társadalom minden rétegét.

Ez a megközelítés gyógyírt jelenthet gazdasági-pénzügyi gondjainkra, de elindíthat egy erkölcsi megtisztulást, felemelkedést gondolkodásunkban, cselekedeteinkben és politikai életünkben is.

Egy másik fontos, tisztázandó kérdéskör a mai magyarság számára, a más népcsoportokhoz, nemzetiségekhez, kisebbségekhez való viszonya. A történelem során Magyarország mindig befogadó-elfogadó nemzet volt. Gondoljunk a tatár-török-habsburg dúlásokra, elnéptelenedésekre, teljes országrészek pusztulására. Ez az ország ma is az: Integráló, befogadó, elfogadó nemzet.

De elfogadhatatlan az, hogy bárki felszólítson bennünket, magyarokat arra, hogy ha nem tetszik valami, el lehet innen költözni. Nem nekünk kell innen elköltözni. Még mi vagyunk otthon. Határozottan állítom, hogy maradunk is. Mi hajlandóak és képesek vagyunk mindenkivel együttműködni, mindenkit felemelni, aki tiszteletben tart bennünket, aki nem akarja megölni nemzettudatunkat, aki nem sajátítja ki magának sikereinket, eredményeinket, aki elismeri kultúránkat és értékeinket. Petőfi szavaival:

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szűlőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!

Hát ezt jelenti magyarságunk: nem talmi sovinizmust, hanem büszkeséget, nem más nemzetek gyalázását, hanem elfogadást, együttműködést, tiszteletet. Különösen sokat mond ez nekünk itt Tiszavasváriban, Vasvári Pál szülőhelyén, ahol jól tudjuk:

„A nemzetek együtt, egymás mellett akarnak emelkedni, nem pedig egymás romjain".

1956 elbukott, de eszméi élnek. Élnek azok, akik magyarnak vallják magukat és meg kívánják azt őrizni.
„Sokan azt gondolják: Magyarország – volt- én azt szeretném hinni: lesz!”

Tiszavasvári, 2009. október 23.
Rozgonyi Attila